Keresem az utam 2

Eltelt ismét egy hónap, és gyakorlatilag nem jutottam előrébb. Itthon voltunk mindannyian. Apum fizetésnélküli szabira kényszerült, anyum alapjáraton itthon van (leszázalékolt, nyugdíjas), én pedig nem találtam megfelelő munkát. Erősen gondolkodom azon, hogy belevágok egy új szakma kitanulásába. Nevezetesen az ingatlanszakmába. Keresem a lehetőségeket, és amikor már kezdek örülni, hogy viszonylag közel van, a munka is megfelelne, de felbukkan az ilyen-olyan szintű nyelvtudás, mint feltétel. Két nyelv rejtelmeibe kezdtem a tanulmányaim során: német illetve olasz. Egyikkel sem jutottam el a nyelvvizsgáig. Amikor a főiskolán végeztem, még elegendő volt a nyelvi szigorlat a diplomához. Akkor örültem ennek, most nem annyira.
A tanulmányaim befejezése után tanítottam, és azt szerettem is, bár nem volt túl élménygazdag, hiszen a napközizés nem lebecsülendő, mégis nem egy "álommunka". Nem volt esélyem sem abban a suliban az előrébblépésre, így az első adandó alkalommal váltottam. Teljesen amatőrként kerültem egy teljesen más területre. A fogászatban használatos anyagokkal kerültem kapcsolatba. Nem mélyrehatóan, csak annyira, hogy az orvosok igényeihez igazodva adtunk-vettünk anyagokat, kellékeket. Szerettem ezt is csinálni, csak a cégvezetés okozott némi gondot (mármint az, hogy sokszor az öhibánkon kívűl nem tudtunk a vevőknek megfelelni). Aztán megismerkedtem egy emberrel, akivel a további életemet terveztem. Rövid időn belül családot alapítottunk. Aztán eltelt 2 év, és kezdett zátonyra futni a kapcsolatunk. Próbáltam tartani magam, küzdöttem a kapcsolatunkért, majd beláttam, hogy kettőnkön múlik minden, kevés, ha csak én akarok változtatni a dolgokon. Elkezdtünk távolodni, erőteljesen szétmentek az újaink. A kezdetben kialakult gondolatok egyre inkább a homályba vesztek: szerettem volna esküvőt, Natinak kistesót, aztán majd egyszercsak újra munkába állni. Ahogy teltek a napok, hónapok kitisztult a kép. Nem csakhogy testvérke nem lesz (egyelőre), de még munkahelyem sem (időközben elküldték a kollégáimat is a cégtől, így az én munkámra sem tartanak igényt). Most itt vagyok, keresve az utam, ismét egy hatalmas változás előtt, és gondolkodom, hogyan tovább.
Azt egyértelműen látom, hogy szükségem van ismét egy állandó menetrendre. Ki kell mozdulnom itthonról, rendszerességet kell ismét beiktatnom az életembe. Nem csak az anyagiak miatt, hanem leginkább azért, hogy újból tudjak "élni".
A minap olvastam egy tanulmányt, mely pont arról szól, hogy az életünk 7 tized részét munkával töltjük, és ha a munkához való jogtól, alkalmasságtól megfosztják az embert, akkor az komoly problémákat tud okozni. Ha visszagondolok az eddigi életemre, és megnézem, hogy az eddig átélt "gödrökből" hogyan jöttem ki, akkor mindig ugyanarra a válaszra bukkanok: újra aktív részese lettem a társadalomnak. Az otthoni "punnyadásnak" vége lett, és ismét hasznosnak éreztem magam. Nyilván a gyermeknevelés, a szülés utáni regenerálódás is nagyon fontos, és nem elhanyagolható. Arra az időszakra gondolok, amikor már jólesik hetente néhány órát újra "nőként" élni, újra azt érezni, hogy nem csak a gyermekemnek vagyok fontos. Az idősebb generáció (leginkább a közvetlen környezetemre gondolok) nem igazán érti ezt a hozzáállásomat az élethez. Nem is akarom meggyőzni őket a véleményük ellenkezőjéről. Úgy vélem, hogy ha boldog vagyok, akkor az önmagáért beszél, és nem szorul magyarázkodásra. Keresem tovább az utam, a sikerhez vezető utat. Megyek előre, hiszen a ködben is haladni kell tovább, hiába csak 3 lépésnyire látunk előre, utána újabb 3 lépésnyi lesz előttünk, és hirtelen minden kitisztul. Azt gondolom, hogy minden cselekvés jobb a tétlenségnél. Minden változik, semmi sem állandó. A kérdés csak az, hogy együtt változunk, vagy csak hagyjuk, hogy változzon minden körülöttünk.